Mozgókassza

Magyar Idők - 2016. 07.31.

  • Megosztás
  • 2016. augusztus 01.

Ügynöklista nincs, a valóság ennél bonyolultabb, és igazságot nem a politika parancsára kell szolgáltatni. A kommunista rendszer eseményeinek feltárása nálunk csak lassan indult el, talán mert túl sok a még mindig befolyásos személy, akinek nem áll érdekében. Borvendég Zsuzsanna történész azt kutatja, hogy a világforradalmi eszme terjesztésének jelszavával hogyan mozgatott dollármilliókat a kommunista rendszer, és kik lehettek a nagyszabású manipulációs akció nyertesei.

Újságírásnak álcázva címmel megjelent könyvében, melyben a magyar és nemzetközi újságíró-szervezet titkos nemzetközi üzleteit tárja fel, többször is leírja: a terület alapkutatást igényel. Sok még a fehér folt?

– A szisztematikus feltárás csak a közelmúltban kezdődött el, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) 1997-ben állt fel, és a kutatási törvények is többször változtak. Ennek köszönhetően egyre szélesebbre nyílt a kapu, jelenleg már megismerhető az ügynökök kiléte, amennyiben a dokumentumok alapján beazonosíthatóak, csak az iratokban szereplők egyes személyes adatai védettek (betegség, szexuális élet). Tehát az ügynököknek nemcsak a fedő-, hanem a valódi nevük is leírható. Ennek ellenére még mindig sokan használnak a munkáikban csak fedőneveket. Ugyanakkor folyamatosan mondani kell, hogy olyan, hogy ügynöklista, nincs, hiába követelik a nyilvánosságra hozatalát. Az egyes esetek között óriási különbségek lehetnek, ezért óvatosan kell kezelni a kérdést. Különbség van a beszervezés módjában – kit presszióval, kit önként –, és a jelentések tartalmában is. Főleg ez utóbbi a fontos. Hiszen nem mindegy, hogy valaki miatt akasztottak, vagy csak ártalmatlan jelentéseket adott le. Ezeket a különbségeket érzékeltetni kell.

Honnan tudhatta az ügynök, hogy az ártatlannak szánt mondatával is nem árt?

– Ez világosan látszik. Volt, aki csak személytelen szakmai értekezéseket küldött, amit a szerv sem tudott értelmezni, vagy csak köztudomású tényeket írt le, sőt olyanok is szerepelnek a sokat emlegetett ügynöklistán, akik arról mit sem tudnak. Megírták ugyanis róluk a 6-os kartont, de azt követően semmi nem történt. És vannak olyanok, akik jelentettek, miközben hivatalosan nem voltak ügynökök. A jelentés ugyanis a munkakörükkel járt (vállalatvezetők, személyzetisek), vagy a párttagok, mert egyrészt legenda csak, hogy a körükben nem folyt beszervezés, másrészt sokukat nem is kellett beszervezni. Lelkiismereti okokból jelentettek. A III/III-as ügynökök a kishalak, akik némi előnyért, az életük, a családjuk mentésére működtek együtt a hatósággal, miközben alig esik szó a nagyhalakról, a kémelhárításnak dolgozó III/II-esekről, illetve a hírszerzésnek dolgozó III/I-esekről. Ezen a területen valóban szükség van még az alapkutatásokra. A tényfeltáró sajtó ugyan feldobott neveket, eseteket, de a lényeggel senki nem foglalkozott. Márpedig a neveknél fontosabb, hogyan működött ez a rendszer, hogyan folyt a kollaboráció, mi volt a mögöttes ideológia. Vegyük az újságírókat. Akik külföldre mentek, akár tartósan, akár rendszeres szolgálati útra, azok a III/I-es csoportfőnökség, vagyis a hírszerzés kötelékébe tartoztak. Nekik nem 6-os, hanem 5-ös kartonjuk, beszervezési nyilatkozatuk volt. Igaz, ilyet még én sem láttam.

– Ezért fordulhatott elő, hogy pert nyertek ügynökmúlttal vádolt külpolitikai újságírók, egykori külföldi tudósítók, akik ma a baloldali média hangadói?

– Az ÁBTL-ben az úgynevezett ügynökakták közül sokáig valóban csak a 6-os kartonok, illetve a hozzájuk kapcsolódó dossziék voltak, de már folyamatosan érkeznek a szolgálatoktól a felülvizsgált és titkosítás alól feloldott iratok. Mivel 1989–90-ben nem lehetett egy csapással lefejezni a hírszerzést, az utódszolgálatok visszatartották azokat az anyagokat, amelyek nyilvánossága sértette volna a titkosszolgálati érdekeket. De ha lassan is, előbb-utóbb minden átkerül. A katonai titkosszolgálat anyagait most kezdik csak felülvizsgálni és remélhetőleg visszaminősíteni. A helyzet elég bonyolult, mivel a III-as főcsoportfőnökség munkatársai között is voltak átfedések. A külszolgálatot teljesítő újságíró lehetett III/II-es is, tehát kémelhárító, ha az volt a feladata, hogy a külföldön dolgozó magyarokat ellenőrizze. És a III/I-es hírszerző is dolgozhatott belföldön, ezt bizonyítja a sajtóról szóló könyvemben, hogy a Press rezidentúra munkatársai olyan hazai intézményeknél teljesítettek hírszerzési feladatokat, amelyek kapcsolatot tartottak a kapitalista országokkal. Ezek közé tartoztak a médiacégek: az MTI, a Magyar Rádió és Televízió, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) és a Tájékoztatási Hivatal is.

– Miközben tehát bárki megfigyelhetett, ellenőrizhetett bárkit, és senki nem lehetett biztonságban, szeretjük magunkat azzal áltatni, hogy slampos diktatúrában éltünk, amelyik nemcsak szerethető, de bagatellizálható is volt.

– A magyar hírszerzésről a közelmúltig valóban az volt a vélemény, hogy csak az emigráció és a Vatikán ellen volt használható a keleti blokk titkosszolgálati munkamegosztásában. Kiderült azonban, hogy a hatvanas évektől kezdve egyre inkább felértékelődött a jelentősége, különösen a civil szféra felhasználását illetően. Az újságírókból és a külkereskedőkből remekül működő titkosszolgálati rendszereket építettek ki a magyar szervek. Mindkét említett civil csoport beszervezéséért versengett a belügyi és a katonai hírszerzés. Ugyanis nem köztudott, de jelentős hálózata volt a katonai felderítésnek, vagyis a Magyar Néphadsereg Vezérkara 2. csoportfőnökségének (MNVK-2.) is, az ő hálózati embereiket azonban nem ügynöknek, hanem megnyertnek nevezték. Amikor elkezdtem ezt a területet kutatni, tehát hogy milyen civileket használt a hírszerzés, akkor derült ki, hogy milyen fontos szerepet osztottak a MÚOSZ-nak, amely nemcsak azon munkálkodott, hogy megnyerje a nyugati értelmiséget a bolsevik ideológiának, hanem a nemzetközi kommunista mozgalom támogatására komoly gazdasági tevékenységet is végzett. A Nyugat és a harmadik világ baloldali mozgalmainak támogatása mellett valutakitermelésre is használták ezeket a fedőcégeket, segítségükkel olyan illegális pénzeket tudtak mozgatni, amelyek nem voltak nyomon követhetők, mivel sem a titkosszolgálatokhoz, sem a keleti blokkhoz nem voltak köthetők. A magyar hírszerzés egyébként a hatvanas évektől kezdve offshore cégeket alapított, ezeken folytak át a felderíthetetlen származású pénzek. Az ilyen titkos akcióknak mindig megvan a szürke zónája, vagyis a pénzek egy része magánzsebekben, nyugati magánszámlákon köt ki.

A NÚSZ és a KGB

– Akkor mégiscsak slampos volt a diktatúra.

– A katonai és a belügyi titkosszolgálatok között komoly rivalizálás folyt egyrészt szakmai féltékenységből, másrészt a különböző gazdasági érdekeltségek miatt. A katonai felderítés NATO elleni hírszerzést végzett, nem volt nyomozó hatóság. A belügyhöz tartozó kémelhárítás nyomozhatott, de korlátozott hatáskörrel. Így nyilvánvaló, hogy csak a katonai gazdasági visszaélések egy részéről vannak adataink, a belügy saját maga ellen nem gyűjtött terhelő adatokat. Így a gazdasági tevékenységei nehezebben követhetők. Említettem, hogy az újságírókon és szervezeteiken kívül a külkereskedők is hasznos és aktív tagjai voltak ennek a titkos munkának. A Metalimpex külkereskedelmi vállalat például az MNVK-2. megbízásából végzett valutakitermelést. Ezeket a fedővállalatokat egyébként arra is használták, hogy rajtuk keresztül embargós cikkeket hoztak be a keleti blokkba, és továbbították a szovjeteknek is. Meggyőződésem, hogy ebből a valutakitermelésből maradt, külföldön parkoló pénzek is megjelentek a rendszerváltoztatás után külföldi tőkeként Magyarországon. Vagyis visszamentették. Ez persze nem bizonyítható.

– A kilencven előtti történeteknek egyik jellemzője, hogy a főszereplők szürke eminenciások, akiknek a neve nem csenghet ismerősen, nincs bennük szenzáció, mint a filmrendező Szabó István leleplezésében. Az Újságírásnak álcázva című, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által megjelentetett könyvének főszereplője, Siklósi Norbert is csak a szakma előtt ismerős név, ám igen fontos személy.

– Siklósi Norbert érdekes figura, róla bizonyító, kompromittáló adat nem található a történeti levéltárban, csak annyi utalás, hogy ő is az MNVK-2. megnyertje lehetett, illetve feltehetően közvetlenül a szovjetekkel állt kapcsolatban. A MÚOSZ-nak évtizedeken át volt a főtitkára, és meghatározó szerepe volt a titkos gazdasági rendszer kiépítésében. A magyar újságíró-szövetség a prágai székhelyű NÚSZ-on, vagyis a Nemzetközi Újságíró-szervezeten belül végzett aktív munkát, a NÚSZ pedig a kezdetektől, tehát 1946-tól a szovjet titkosszolgálat fedőszerveként működött. 1995-ös feloszlása után a cseh nyilatkozatok arról szóltak, hogy a szervezet tagjai között nyüzsögtek a KGB-hírszerzők, a fedőcégeken keresztül termelt vagyon egy részét embargós technikák beszerzésére, más részét a nyugati kommunista pártok támogatására fordították. Egy 1989-es adat szerint az az évi profit meghaladta a 200 millió koronát (akkori árfolyamon 630,7 millió forintot). Magyarországon az újságírók nem egyénileg, hanem testületileg, a MÚOSZ-on keresztül voltak tagjai a NÚSZ-nak, és a MÚOSZ mindenkori főtitkára a NÚSZ kincstárnoka volt. A könyvben arra vállalkoztam, hogy a fellelhető iratok alapján megpróbáljam rekonstruálni ennek a rendszernek a működését, így például nyilvánvalóvá válik, hogy az oly népszerű Interpress Magazin kiadását végző cég is egyike volt a pénztermelő fedővállalatoknak. Valamint hogy a pénztermelés milyen célokat és hogyan szolgált.

Kapcsolati hálók

– De az is kiderül, hogy az iratanyagnak nagy hiányosságaik vannak.

– A MÚOSZ levéltárában fellelhető iratok titkosszolgálati szempontból kevésbé relevánsak, elsősorban a mindennapi tevékenység dokumentumai – tanácskozások, beszédek, programok –, a Press rezidentúra anyagait pedig 1990 januárjában megsemmisítették. A Belügyminisztériumban csak szórványjelentések maradtak. A Press rezidentúra foglalkozott a harmadik világ irányába folyó hírszerzéssel is, a NÚSZ égisze alatti propagandatevékenységgel – idetartozott például a Budapesten folyó nemzetközi újságíróképzés is. 1990 környékén a NÚSZ prágai iratait is megsemmisítették, mindössze egyetlen jelentést tudtak adni az ottani levéltárosok. Tehát egyrészt van egy rendezetlen anyag a MÚOSZ-ban, amelyből ki kellett keresni a NÚSZ-ra vonatkozókat, azután van egy rész az Országos Levéltárban, amely az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály anyagaiból került be, mivel oda is küldtek a NÚSZ-szal kapcsolatos munkáról jelentéseket. Itt őrzik a különböző vállalatok iratanyagait is, amelyekből a cégek gazdasági tevékenységeit lehet rekonstruálni. Az ÁBTL-ben pedig ügynökjelentéseket találhatunk különböző eseményekről, és a szisztematikus megsemmisítések ellenére is maradt fenn valamennyi dokumentum a Press rezidentúra anyagaiból. Valamint ki lehet egészíteni a levéltárban található információkat cégadatbázisokban szereplő adatokkal. Egész komoly kapcsolati hálók állnak így össze. Ezeket összerakva lehet következtetni a háttérérdekeltségekre. Az biztos, hogy a Press rezidentúra mögött is – mint minden keleti blokkba tartozó hírszerző szerv mögött – a KGB állt, de pontosan akkor lehet majd mindezt dokumentálni, ha egyszer megnyílnak a KGB moszkvai irattárai. Innen feltehetően elő fognak kerülni azok a beszervezési dossziék is, amelyek most hiányoznak, III/I-től III/III-ig, valamint a munkadossziék is. Ott ugyanis mindennek meglehetnek a másolatai. Azoknak is, amelyeket itt megsemmisítettek.

– Mivel a kommunista ideológia nyugati terjesztése pénzigényes volt, gazdasági hátteret kellett mögé állítani. Említette, hogy ezekből nem csak a mozgalom gyarapodott.

– Az ideológia terjesztése helyett, mellett egyre inkább a gazdasági pozíciószerzésre helyeződött a hangsúly. A hetvenes évek közepétől a BM több nagy gazdasági bűncselekményt tárt fel. Irdatlan pénzek landoltak magánszámlákon különféle gazdasági tranzakciók, mint például az indiai atomprogram támogatása során. Persze mindig megvolt hozzá az ideológiai sík is. A nyugati üzletek megszerzéséhez a magyar külkereskedelmi cégek központilag meghatározott, alkotmányos költségnek nevezett keretet, vagyis kenőpénzt kaptak. Ez a Magyar Nemzeti Banktól érkezett, ez volt az üzletkötők által felhasználható titkos jutalék, ha úgy tetszik, korrupciós pénz. A titkos üzletekből keletkezett valutából származott az ország valutakészletének egy része, amelyet az MNB forintban adott vissza az érintett külkereskedelmi vállalatnak. Csakhogy a nehezen dokumentálható pénzekből nem minden jutott vissza a rendszerbe, és ebben Fekete Jánosnak, az MNB elnökhelyettesének, valamint pártvezetőknek is szerepe volt. Amikor a Mineralimpex vezérigazgatója 1986-ban váratlanul meghal, kiderül, hogy nyugati bankok széfjeiben 100 millió dollárnyi vagyona lapul. Pártpénz, magánpénz, a rendszerváltozás szelét érzők vagyonátmentési kísérlete?

– Baj, hogy sok a legenda, a pletyka arról, ki mikor és mit tartott vissza, adott ki, semmisített meg a múlt rendszerre vonatkozó titkos iratok közül, hiszen minden nagy párt volt már hatalmon, így mindegyiknek volt lehetősége, hogy szemezgessen benne, eltüntesse a kínos ügyeket. A kutató látja, hogy mi hiányzik?

– A Történeti Hivatal, az ÁBTL elődje 1997-ben állt fel, hogy az előtte levő hét évben mi történt pontosan, nem tudható. Ahogyan az sem mindig, hogy ami hiányzik, az miért nincs ott. Ha valamit lezúztak, annak többnyire jegyzőkönyvi nyoma van, de a hiány oka az is lehet, hogy a szolgálatok még visszatartják az anyagot. Ezért a kutatóknak most az lehet a legfontosabb feladatuk, hogy a rendelkezésre álló anyagok segítségével a rendszer működését mutassák meg, mert e nélkül nem érthető, értékelhető az adat. A szovjet újságíró-szövetség irattára például nyilvános, a magyar vonatkozású anyagok is kutathatók. Ezeknek egy részét már Seres Attila hazahozta Magyarországra, a további releváns iratokat Müller Gabriella gyűjti össze Moszkvában. Az iratokból jövőre dokumentumkötetet szeretnénk megjelentetni. Az egész történet attól lesz érdekes és attól illeszthető a rendszerbe, ha tudjuk, hogy mögötte a KGB állt, hogy ott mondták meg, kit kell meghívni, kit megkörnyékezni, milyen rendezvény legyen. Tehát akkor sikerül láttatni az összefüggéseket, ha azokat bele tudjuk illeszteni a rendszerbe. Ha pedig majd megnyílik a KGB levéltára, és egyszer meg fog, akkor kiderül, mikor kivel mi és pontosan miért is történt.

A MÚOSZ-vagyon eltüntetése

Az Andrássy úti MÚOSZ-palota és a balatonszéplaki üdülőegyüttes volt a magyar újságíró-társadalom két legértékesebb vagyontárgya. A szövetség székházát 1940-ben vásárolta meg az állam a sajtókamara számára. Mikor a hatvanas években Siklósi Norbert, a MÚOSZ főtitkára iskolát is akart nyitni, cserékkel megszerezte a szomszédos épületet, egy 1800 négyzetméter körüli ingatlant is, nem sokkal később pedig felépült a balatonszéplaki üdülő. A Nemzetközi Újságíró-szövetség (NÚSZ) már itt rendezhette meg a szocialista tábor újságíróinak kongresszusát, és a béketábor újságírói ettől kezdve együtt üdülhettek a siófoki Aranyparton. A kilencvenes évekre a béketábor szétszaladt, és a MÚOSZ lett az Interpress üdülő – egy négyhektáros Balaton-parti telek, rajta két szálloda, egy nagy kapacitású konyha, egy bár és egy presszó – kezelője. Volt a MÚOSZ-nak egy tihanyi üdülője is, szintén parti telekkel (ez még háború előtti örökség), egy kis visegrádi üdülője, amelyik az újságíró-nyugdíjpénztári vagyon maradéka, a Kapi úton egy nemzetközi újságíróképző intézet (amelyet Prágából, a NÚSZ-központból vezettek), egy fadd-dombori gyermeküdülője, egy harkányi üdülőapartmanja és két megörökölt lakása.

Mivel 1991-től a szervezet egyetlen fillér állami dotációt sem kapott, a tagdíjbevételen kívül a saját ingatlanok bérbeadása és eladása lett az egyetlen pénzforrása. 1990-ben az újságíró-iskola épületét, amelyik egy telken volt a székházzal, egy időre havi 25 ezer dollárért kiadták az amerikai nagykövetségnek, ám a pénztermelés egyre rosszabbul ment. Visegrád esett el először. A nyolcszobás egykori magánvillát 1989 után ki sem nyitották, majd 30 millióért adták el. Szép ingatlan, nagy telekkel, kétszáz méterre Mátyás palotájától. Egy izraeli magyar vette meg. A fadd-dombori gyermeküdülőt sokáig árulták, 1995 körül sikerült túladni rajta.

Az első Orbán-kormányban 2002 táján merült fel, hogy a társadalmi szervezeteket ingatlanhoz juttassák. Ez az újságíró-szervezetek esetében felemásan sikerült. A MÚOSZ tulajdonba kapta a balatonszéplaki ingatlant, cserébe a három másik szakmai szervezet, a Sajtószakszervezet, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége (MAKÚSZ) és a Magyar Újságírók Közössége (MÚK) csak üdülési jogot kapott a széplaki, illetve a tihanyi üdülőben. Rosszul alkudtak, élhetetlenek voltak, vagy erősebb volt még a baloldali szél? Tény, hogy miután tagjaiknak az üdülési jogot is pénzért kellett adniuk, és erre nem mutatkozott kereslet, egyik pénzért, a másik az új MÚOSZ-székházban kapott 24 négyzetméter irodahasználatért cserébe lemondott erről a jogáról. Bár az eredeti szerződés szerint a szervezeteknek juttatott vagyon 15 évig elidegenítési tilalom alatt állt – hogy ne lehessen vele üzletelni –, a MÚOSZ ez alól mégis felmentést kapott, így 2006-ban 2,7 millió euróért eladta a balatonszéplaki ingatlant.

Az Andrássy úti patinás székház eladásáról 2006 szeptemberé¬ben érkezett hír. Az eladási pályázat előbb érvényes, de eredménytelen volt, majd egy határidőn túl érkezett vételi ajánlatot fogadtak el, egy reprezentatív szállodákat üzemeltető, portugál érdekeltségű cégét. A vételár azóta sem került nyilvánosságra, de az ingatlan értékét nézve százmilliós nagyságrendről lehetett szó. Már ha nem került fel ez is a többi elherdált Andrássy úti palota listájára. Nemrégiben a Magyar Művészeti Akadémia 1,7 milliárd forintért vásárolta meg irodaháznak az ingatlant, mely a MÚOSZ kiköltözése óta üresen állt.

A szövetség vezetése akkor azt nyilatkozta, hogy egyes épületeit értékesíti, másokat felújít, az Andrássy út 101. szám alatti székház hasznosításából befolyó bevétel – kiegészülve a balatonszéplaki üdülő vételárának felével – a MÚOSZ hosszú távú befektetése lesz, olyan pénzvagyon, amely lehetővé teszi anyagi helyzetük stabilizálását. A befektetés nettó hozama és a tagdíjbevétel szilárdan és időhatár nélkül biztosítja a MÚOSZ működési hátterét.

Hogy végül is mire ment el a széplaki üdülő és az Andrássy úti palota ára? A tihanyi üdülő és strandja 140 milliós felújítása mellett (itt fürdőház is épült) az új, Vörösmarty utcai székház megvásárlására és teljes felújítására. A pénzt, mondta akkor a szervezet elnöke, téglába, betonba építették. Mivel túlmentek a határon, készpénzük kevés maradt. A székházat ma is társasházként üzemeltetik, így 49 százaléka hasznosítható. Erre szükségük is van, a szervezetnek 2015-ben mintegy 4100 tagja volt, a tagdíjakból legfeljebb 40 millió forint bevétellel számolhatnak.

Eltűnt tehát az irdatlan ingatlanvagyon, hogy hová, arra már sokan próbáltak választ keresni. Papíron minden rendben van.

Kapcsolódó oldal:


Tovább a teljes tartalomhoz


Címkék

kutatás