A Gulág emléke és emlékezete címmel konferencia Kemestaródfán

  • Megosztás
  • 2017. január 30.
Forrás: Vaol.hu

A Gulág emléke és emlékezete címmel szervezett konferenciát Kemestaródfa község önkormányzata 2017. január 28-án, amelyen a NEB tagjai is előadtak. A konferenciát teljes egészében a Gulág Emlékbizottság által a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve alkalmából meghirdetett pályázaton elnyert pályázati pénzből fedezték.

Az előadások sorát Máthé Áron nyitotta meg „A Gulág történeti emlékezete 1945-től napjainkig” címmel. Elmondta, hogy a fogolytáborok a rendszerváltásig valamilyen formában, de léteztek. Az 1917-es kezdetek után az ENSZ határozata után lazítottak a fogolytáborok fegyelmén, de igazából Sztálin 1953-as halála után lett könnyebb a fogvatartottak helyzete. Máthé Áron a Gulág kutatás kiemelkedő embereként aposztrofálta Rózsás Jánost, aki jó kapcsolatot ápolt Szolzsenyicinnel (egy barakkban raboskodtak). Amikor Rózsás János hazatért a fogságból, azonnal nekilátott az emlékei megírásának, hogy fennmaradjanak az utókor számára. A mű elkészült már 1954-ben, de különböző akadályozó tényezők miatt, külföldön és csak 1986-ban adták ki az első részét, majd rá egy évre a második részt. Magyarországon 1989-ben adták ki a művet, ami alapjaitól mutatja be a Gulág felépítését, működését.

Az előadások sorát Bank Barbara folytatta, aki a Gulág szervezésének a történetéről beszélt. Elmondta, hogy 1917. november 7. után Lenin kezdte szervezni a fogolytáborokat, először a politikai ellenfelek számára. Később már származás alapján is vittek embereket a táborokba. 1921-re 122 tábor létesült. A táboroknak önellátóaknak kellett lenniük. 1923-29 között az úgynevezett kis táborok működtek 100-2000 fogvatartottal. A Gulág elnevezést a 30-as évek közepén adták a táboroknak. A táborok 1941 és 53 között működtek a legnagyobb kapacitással. Majd Sztálin halála után 1960-ig lassú leépülés kezdődött. Végezetül az előadó egy térképen bemutatta, hogy hol voltak a Gulág táborok a Szovjetunió területén.

A harmadik előadó Illésfalvy Péter volt, aki a magyar katonák helyzetéről mesélt a hadifogolytáborokban. Elmondta, hogy Magyarországnak a II. Világháborúba való belépése után és a hadműveletek megkezdése után azonnal megkezdődött a hadifoglyok táborokba szállítása. De az igazi katasztrófa az 1943. január 12-i doni áttörés után következett be. Március végére mintegy 38000 fő került szovjet hadifogolytáborokba. Közülük decemberre mindössze 1700-an éltek. 90 százalékos volt a halálozási arány. A legnagyobb tábor, ahova magyar katonákat vittek, Davidovka volt. A szovjet ellentámadás alatt folyamatos volt a munkatáborokba hurcolás. Ez Budapest ostromakor csúcsosodott ki, amikor 200.000 embert hurcoltak el. Az egyik legnagyobb tábor Lembergben működött. A diákkal bőven illusztrált előadásban hallhattunk a tábori étkezési szokásokról, a járványokról, a fűtés hiányáról. A magyar hadifoglyok elsősorban bányákban, vasútépítéseknél, fakitermeléseknél dolgoztak. Akiknek szerencséjük volt, azok konyhai vagy irodai munkát kaptak. 1945-55 között 420 ezer ember tért haza a Szovjetunióból. A legutóbbi kutatások szerint mintegy 600 ezer magyar katona és civil esett fogságba, közülük mintegy 200 ezer soha többé nem tért haza. A Szovjetunióban 965 olyan temető van, ahol magyar hadifoglyok nyugszanak, ezek közül 370-ben van emlékmű, melyeket a magyar állam állíttatott.

Az utolsó előadó Soós Viktor Attila volt, akinek az előadásából az egyházi személyek gulági fogságába nyerhettünk bepillantást. Az előadás elején összehasonlította a német (elsősorban Dachau) koncentrációs táborokban és a szovjet Gulág táborokban raboskodó egyházi foglyok helyzetét. Elmondta, hogy míg Dachauban a papoknak külön barakkjuk volt és szentmisét is bemutathattak a táborban, addig a Szovjetunióban egyben voltak a civil fogvatartottakkal és szigorúan megtiltották nekik a misézést. A fogvatartottak közül külön kiemelte Olofson Placid bencés szerzetes atyát, aki most január 15-én hunyt el. A szombathelyi és a veszprémi egyházmegye papjai közül kiemelte Harangozó Ferencet és Mészáros Tibort, akiket azért ítéltek huszonöt év kényszermunkára, mert azt feltételezték róluk, hogy a háború befejezése után a határon segítettek át menekülőket. Külön szólt az előadó Böröcz Sándor körmendi evangélikus lelkészről, akit 1948 augusztusában vittek munkatáborba, szintén azzal az ürüggyel, hogy embereket segített át a határon. Hazajövetelük után egyikük sem kapott papi, lelkészi állást, kétkezi munkából kellett megélniük.

További részletek:


Címkék

Máthé Áron Bank Barbara Soós Viktor Attila Gulag